A kontinenseket összekötő, lökhajtásos repülőgépek korában a felfedezés és a kaland örömét már réges-régen elhomályosította a sebesség iránti egyre növekvő igény. Az utazás varázsa, és az út során elénk táruló táj szépsége helyett napjaink utazói számára a célállomás mielőbbi elérése lett a legfőbb szempont. Ám ha ritkán is, de azért még mindig nyílhat esély az utazás klasszikus formáinak megismerésére, hiszen állandóan rohanó, modern világunkban továbbra is van lehetőség az utazás valaha volt legelőkelőbb és legnemesebb módjának élvezetére, melynek során a világ legnagyobb novellistáinak egykor átélt, ám számunkra csak könyvekből ismert kalandjai is megelevenedhetnek.
A valaha napokig tartó utazások tehát mára ismét új értelmet kaptak, újjászülettek. Történetünk egy ilyen utazásról, s egyben életünk talán legemlékezetesebb kalandjáról szól.
Egy olyan útról, amely visszarepít bennünket azokba az időkbe, amikor a térkép egyik pontjától a másikig tartó utazás jóval többet jelentett a mielőbbi megérkezésnél. Egy letűnt korokat idéző időutazásról, amely még a legtapasztaltabb utazók életében is csupán egyszer adatik meg. Egy útról, amely megmutatja a csillogóan modern és az ódivatú, mégis előkelő személyszállítás közötti markáns különbségeket, és amely alatt az utasból valódi utazó válhat. Egy olyan luxusvonaton megtett útról, amely megidézi számunkra a vasút aranykorát.
A Délkelet-ázsiai Orient Expressz
A vonat heti rendszerességgel gördül ki a bangkoki illetve a szingapúri pályaudvarról, hogy megkezdje éjjel és nappal tartó, 52 órás útját célállomása felé. A Délkelet-Ázsia három legelbűvölőbb országának 2030 kilométeres szakaszán keresztülrobogó szerelvény menetrendjének tervezésekor nagy gondot fordítottak arra, hogy a vonat nappal haladjon át a leglátványosabb vidékeken.
Utunk a thai fővárosban, Bangkokban veszi kezdetét, mely bár Európától mindössze 12 órányi repülőútra fekszik, attól egy egész világ választja el. Délkelet-Ázsia egyik utolsó nagy orientális városa a keleties ígéret és bűvölet egzotikus földje. Arany templomok, színpompás csatornák, és az utakon végeláthatatlanul hömpölygő több mint hárommillió gépjármű – ez Bangkok.
Egy főváros, melyet lehet szeretni, melytől lehet ódzkodni, de semmiképpen sem szabad kihagyni. Bangkokban az ember érzi az őt körülvevő furcsa energiát, és a káosz közepette megbúvó békét, valamint nyugalmat. Csupa olyan dolgot, melyet csak érezni lehet, látni nem.
Utazásunk a Hua Lamphong pályaudvaron veszi kezdetét. A hatalmas várócsarnok egyik felében tolongó utasok várják az ország egzotikus nevű tájaira tartó vonatok indulását. Ezzel szöges ellentétben áll az, ahogyan a Délkelet-Ázsiai Orient Expressz utasai az indulásáig hátralévő időt tölthetik. A jegy- és poggyászkezelés helyszíne, valamint a váróterem hűs szigetként ékelődik a ragacsos bangkoki hőségtől felhevült vágányok közé.
A pazar, és teljes mértékben légkondicionált belső terek ugyanannak az alkotógárdának munkáját dicsérik, mint amely a vonat világhírű testvérének számító Velencei Simplon Orient Expressz átalakítását végezte.
A vágányon álló, csillogóra polírozott, mesteri rézberakásokkal díszített zöld szerelvény gondos házigazdaként várta az utasok beszállítása előtti utolsó előkészületek befejezését.
A szerelvényen található elnöki lakosztályok, luxus- és első osztályú fülkék egyike sem szenved hiányt fényűző kényelemből. Minden egyes fülke saját, hideg-meleg vizes zuhanyozóval, kézmosóval és toalettel rendelkezik. A fülkék falai dekoratív intarziával és szegélylécekkel díszített cseresznye- és szilfa panelekből állnak, a szőnyegek pedig egytől egyig kézi csomózással készültek Thaiföldön.
A kivitelezők a modern kényelem és a hagyományos ázsiai légkör minél tökéletesebb ötvözésére törekedtek. Ennek egyik kiváló példája a szerelvény utolsó kocsijának egyharmadában található tíkfából készült, a gyarmati idők verandáira emlékeztető, nyílt kilátóterasz, ahonnan kedvünkre gyönyörködhetünk az elsuhanó panorámában.
A Délkelet-ázsiai Orient Expressz Bangkoktól Szingapúrig tartó 2030 kilométeres útja során keresztülrobog Délkelet-Ázsia legcsodálatosabb tájain és a vonat minden egyes kocsijában huszonnégy órás fülkeszolgálat gondoskodik az utasok minél teljesebb körű kiszolgálásáról. A Kelet varázsával kecsegtető utazás térben előre viszi, ám időben jócskán visszarepíti utasait.
A vonatra szálló utasok legelső élménye a szemük elé táruló táj, melynek szépségét a hatalmas ablakokon keresztül úgy csodálhatják, mintha csak nappalijukban ülve néznék a televíziót. Rendszerint ezt egy újabb rácsodálkozás követi, amikor a vendégek elsétálnak a kilátókocsiba, ahol az arcukat érő nap, a hőség és a táj illata újabb csapást mér érzékeikre. A harmadik, mindenkit megérintő élmény a vonatút során szervezett túrákon vár ránk, vagyis amikor a természet, a történelmi helyek és a helyi lakosság kultúrájának hatása alá kerülünk.
Ahogyan keresztülvágtunk Bangkok külvárosi területein, a vonat fokozatosan eléri kényelmes utazósebességét. A Chao Praya folyón áthaladva lassanként magunk mögött hagyjuk Bangkok nyüzsgő városát, és eközben fokozatosan megelevenedik előttünk Thaiföld vidéki élete.
Háromórányi utazás után a vonat egy kis kitérőt tesz a myanmari határ közelében fekvő Kanchanaburi felé. Itt alkalmunk nyílik átkelni a világ talán leghíresebb hídján. A sors iróniája, hogy a világtörténelem egyik legszomorúbb emlékű helyszíne - a híd a Kwai-folyón - a világ egyik legszebb területe is egyben.
Miközben a szerelvény lassan átgördül a dzsungel mélyén fakadó folyó két partját összekötő hídon, az embert megérinti a magányosság érzése: valóban ez volna a filmen látott szomorú történet eredeti helyszíne?
A japán elnyomás alatt, 1942-43-ban a Thaiföld és Burma közötti vasúti pálya, vagyis a „halálvasút” építésén dolgozó szövetséges hadifoglyok és ázsiai munkások ezrei vesztették itt életüket. A foglyok a pályaszakasz építkezési munkálatai kizárólag kézi erővel, valamint dinamit felhasználásával végezték. Nehézségeiket az elviselhetetlenségig fokozta, hogy e fájdalmasan megerőltető munkát a világ egyik legbarátságtalanabb, fertőző betegségektől sújtott táján kellett végezniük. Megdöbbentő adat, hogy a monszunesőzések megáradt folyóin, a sűrű dzsungel borította hegyvidéken megépített 415 kilométernyi pályaszakasz és annak „Pokoltűz átjáróra" keresztelt része 130 ezer emberéletet követelt. A foglyokat a trópusi betegségek, a japánok brutalitása és az éhezés egyaránt megtizedelte.
A történészek úgy tartják, hogy a vasútvonal minden egyes talpfája egy-egy fogoly életébe került.
Az égető nap táplálta hőség lassanként utat engedett a késő délután árnyainak, és az utasokat átjárta az egyre elviselhetőbb napsütésben robogó vonat kellemes légköre.
Következő megállónk a Thaiföld délkeleti partvidékén fekvő Hua Hin, az ország legrégibb tengerparti üdülőhelye, s egyben kedvelt turisztikai célpont.
Számos előkelő thai család, köztük a királyi család is Hua Hin-i üdülőjében lel menedékre a márciusi és áprilisi forróság idején.
Ahogy folytatjuk utunkat dél felé, a vonat mindkét konyhájában lázas munka veszi kezdetét.
A Délkelet-ázsiai Orient Expressz konyhája a klasszikus francia konyha, és az út során érintett három ország, Thaiföld, Malajzia és Szingapúr növényeinek és fűszereinek érdekes elegyeként írható le. A felszolgált ételek éppen annyira fűszeresek, hogy a kevésbé csípős ízekhez szokott nyugati vendégek számára is élvezhetők legyenek, ugyanakkor az ázsiai utasok se találják őket unalmasnak.
Éjszaka folytatjuk utunkat délnyugati irányban Thaiföld legdélebbre eső csücske felé, és csak a szerelvényt vontató mozdony cseréje árulkodik arról, hogy immáron maláj földön járunk. Más nemzetközi expresszvonatok utasaival ellentétben a Délkelet-ázsiai Orient Expressz vendégeinek határátkeléskor nem kell elhagyniuk a vonatot, a thai és maláj bevándorlási tisztviselők a következő megállóig rendelkezésre álló idő alatt elvégzik a ki- és beléptetéssel járó papírmunkát.
A kora délelőtti órákra elérjük Alor Setar rizsteraszokból kiemelkedő mészkőszirtjeit. A szemünk előtt fokozatosan kibontakozó maláj táj homlokegyenest különbözik a Thaiföldön látottaktól. A maláj gazdaság sokkal erősebb alapokon nyugszik, mint északi szomszédjáé, és ez a helyi lakosság életkörülményeiben is egyértelműen megmutatkozik. A korábban látott, cölöpökön álló, barázdált tetejű, fából épült házak már csupán az emlékezetünkben élnek. A sokkal bujább táj, a rendezettebb rizsteraszok, a fehérre meszelt falú téglaházak, valamint a magunk mögött hagyott mecset a bizonysága annak, hogy Thaiföld után immár Malajziában járunk.
Borzongató érzés, amikor e luxuskörülményeket teremtő vonatban ülve szembesülünk a sok esetben szegényes tájjal és lakosságával. Mindez nagyon különleges, hiszen a kellemes belső tér és a külvilág közötti kontraszt hatására úgy érezzük, mintha csak valami időutazás résztvevői volnánk. De ami még ennél is jobban lenyűgöz, az a maláj trópusi erdő, melyet a természet képes volt megőrizni eredeti formájában.
Kora délután, a fenséges ebéd elfogyasztása után érünk következő állomásunkra. A thai határtól déli irányban fekvő Butterworth tőszomszédságában található a brit uralom idejéig visszanyúló történelemmel büszkélkedő trópusi sziget, Penang, és fővárosa Georgetown.
Innen a maláj főváros, Kuala Lumpur felé robogunk tovább, mielőtt azonban elérnénk azt, egy újabb élményszámba menő meglepetés, a Bukit Merah-tó vár ránk.
A tavat kettészelő keskeny, pallószerű pályán haladva lélegzetelállító fotókat készíthetünk a bennünket körülvevő tájról.
Ahogy lassanként bealkonyodik, a tájkép ismét drasztikus változáson megy keresztül, és apró falvakkal tűzdelt trópusi dzsungelben haladunk tovább déli irányban. Vonatunk lassít, majd megáll, s ekkor a dzsungel hirtelen életre kel! Ahogy a mozdony zaja elül, a vadon egyre hangosabban kezd rá a nótájára, és ezt az élményt csak tovább fokozza, hogy egy távoli mecset felől monoton emberi kántálás moraja hallható. Most már egészen közel járunk a maláj fővároshoz.
A Kuala Lumpur-i pályaudvart a világ legcsodálatosabb vasúti építményei között tartják számon. A rendkívül impozáns, mecsetre emlékeztető, fehérre meszelt épületet a brit uralom aranykorában, 1911-ben építették.
Az éj leple alatt, Kuala Lumpurt elhagyva megkezdjük utunk utolsó, Szingapúrig tartó szakaszát. Reggel a kilátóteraszon egy újabb, az eddigiektől eltérő tájkép fogad bennünket. Ameddig a szem ellát, mindenütt a maláj gazdaság alapját képező hatalmas olajpálma- és kaucsukültetvények kísérik vonatunkat. Mindez azt jelzi, hogy lassacskán kalandos utunk végéhez érünk.
Johor Bahru határváros után a Délkelet-ázsiai Orient Expressz egy töltésen keresztül folytatja útját Szingapúr felé. Az elmúlt ötven óra során elfelejtett nyugati civilizáció jelei ismét előtérbe kerültek. A dzsungel dús vegetációja fokozatosan utat engedett e csillogóan modern világváros égbenyúló épületeinek, és mire megérkezünk Szingapúr nyüzsgő pályaudvarára, a Kelet varázslatos légköre végképp elillant.
Miközben kirakodják a csomagjainkat, mi is elhagyjuk a vonatot, búcsút intünk a személyzet tagjainak, akik az elmúlt 52 órában mindent elkövettek a kényelmünk és felhőtlen kikapcsolódásunk érdekében. És persze elköszönünk a Délkelet-ázsiai Orient Expressz luxusvonattól is, mely az elmúlt három napban átmenetileg az otthonunk volt. Miután kincset érő emlékkel a szívében az utolsó vendég is elhagyja a vonatot, a szerelvényt ismét megfordítják, és felkészítik egy újabb csoport fogadására, melynek tagjai még nem igazán tudják, hogy életük nagy utazása előtt állnak.